Banális közhely, hogy a tömegek által ismert és szeretett könyvélmények filmes feldolgozása nehéz ügy. Különösen így van ez a tudományos fantasztikus szövegekkel, amik jellemzően inkább az intellektusra hagyatkoznak, és kevésbé merülnek el a szereplők érzelmi fejlődésében vagy a drámai cselekmény minél katartikusabb felépítésében, ami egy film dramaturgiájához fontos. Talán nem a Dűne a legnehezebb dió – mert az az Alapítvány –, de azért vitathatatlanul gigászi koncepcióépítési kihívás, amire Dennis Villeneuve adta a fejét.
Kicsit végig bíztunk benne, hogy a Dűne jó lesz, mert Villeneuve olyan, látnoki rendező, aki még eddig semmit nem tudott elrontani.
A Dűne könyvek, a megvalósult (1984, David Lynch) és megvalósítatlan megfilmesítések (Alejandro Jodorowsky) és a 90-es évek kultikus számítógépes játékai csak fokozták a kielégítő feldolgozhatatlanság legendáját – még ha a maguk módján szórakoztatták is a közönséget akkoriban.
A kanadai filmrendező, akire most mégis rábízták a feladatot, úgy lett ismert név a szakmában, hogy nem rendezett klasszikus értelemben vett blockbustereket. Viszont azzal, ahogy megteremtette filmjeiben az atmoszférát (Sicario – A bérgyilkos), ahogy remek drámai ízt ad alapvetően intellektuális scifi történeteknek (Érkezés), és ahogy hozzányúl a veszélyesen kultikus alapanyagokhoz (Szárnyas fejvadász 2049), kiérdemelte a kritikusok elismerését és – mivel a szélesebb közönség is kedvelte – a hollywoodi nagytőke bizalmát.
Ezért 165 millió dollárból megfilmesíthette kedvenc könyvét.
Enter Villeneuve
Kezdjük azzal, ami nem akkora érdem:
míg a hetvenes és a nyolcvanas években nem állt rendelkezésre az a technológia, ami autentikusan életre kelthette Frank Herbert univerzumát, Villeneuve már az Imax-mozinak írhatott szerelmes levelet.
A brutalista stílusjegyek, Hans Zimmer zenéje, az Arrakis atmoszférája egy minél hatalmasabb mozivászonról hatnak a leginkább. Ahogy a rendező is sokszor kihangsúlyozta, a teremben ülve
valódi fizikai élményben részesülünk,
és ezt nem lehet összehasonlítani Lynch az izgalmas játékosságot egészen a – mondjuk ki – gagyiig fokozó megoldásaival.
Érezzük a levegőben sodródó fűszer illatát, hatalmas súllyal nehezednek ránk a leereszkedő űrhajók és valósággal hipnotikus állapotba kerülünk Paul Atreides látomásaitól.

Kép: Dűne előzetes // Youtube
Nade ez 600 oldal!
Azonban a Dűne legnagyobb előnye, hogy nincs kétségbeesve, nem kapkod, nem próbál meg egyszerre mindent bemutatni és megmagyarázni. Villeneuve-ék gyakorlatilag lemondanak a nagy kihívást jelentő folyamatos expozícióról, és inkább arra hagynak nekünk időt, hogy az érzékeinkkel érkezzünk meg Herbert mágikus-lázálomszerű világába.
Bár a könyv népes szereplőgárdájából sokakat bemutatnak, egyedül a főszereplőkhöz, Paulhoz és Jessicához kerülünk csak igazán közel.
Ez a „ráérős” expozíció a Warner Brothers egy másik sikeres franchise-megújításához, a Nolan-féle Batman-trilógia első részéhez teszi hasonlóvá (Batman: Keződik!), ahol a mellékszereplők, a történet, de még a főgonosz is inkább vázlatszerű, hangsúlytalan volt.
Herbert könyve eleve sok elbeszélési nehézséget jelent a filmes megvalósításnak. A szövegtestből kiemelt bevezető narrációk, a szereplők belső monológjai mind olyan elemek, amik a kötet stílusát adják, és amik például remek lehetőséget adtak Lynch számára, hogy saját nem-szokványos elbeszélő technikáit újabb magasságokba emelje. Villeneuve, első látásra, lemondott ezekről az elemekről és így a közvetített információk és érzések is elveszni látszanak. Viszont, ha jobban megnézzük, valamiért mindez mégsem – vagy csak alig – hiányzik, mert a belső monológok végül is színészi utasításokká váltak. Banális dolog ez,
de miért akarjam hallani vagy olvasni, amit Paul gondol, amikor láthatom az arcán?

Kép: Dűne előzetes // Youtube
Nincs ebben semmi eredeti
Őszintén nem tudom, hogy azok, akik azzal vádolják a filmet, hogy nincs benne semmi eredetiség, azok mit vártak volna el. Bár Lynch egyedi filmnyelve kétségtelenül sokkal nagyobb nyomot hagyott az anyagon, azért Villeneuve atmoszféra-teremtő stílusa és brutalizmusa is nagyon hangsúlyos.
Ami pedig a korszellemhez igazodást illeti, abban Villeneuve remek egyensúlyt talált. A könyvhöz képest a változtatások nem veszik el az eredeti hangsúlyokat, legfeljebb még jobban aláhúznak pár, a könyvben is erősnek szánt karaktert.
A két női főszereplő, Jessica és Chani például erősebb itt, de ez nagyon jól jön ki a történet szempontjából.
Cserébe a Harkonnenekről – és például a báró vonzódásáról a kiskorú fiúkhoz – kevesebb szó esik, de ettől még semmivel sem kevésbé félelmetesek és visszataszítók. Az egyetlen nagyobb változtatás, hogy egy fontos mellékszereplő, Liet-Kynes, a planetológus, fehér férfiból fekete nővé vált. De, mivel a történet tobzódik a fontos férfi mellékszereplőkben – lásd Oscar Isaac Létóját, Jason Momoa Duncan Idahoját, Josh Brolin Gurney Halleckjét, vagy Javier Bardem Stilgarját – ez egyáltalán nem zavaró, sőt, még a legkonzervatívabb rajongóknak is üdítő lehet.
A ráérős expozíció hátránya azonban, hogy csak a történet feléig jutunk el közel három óra alatt.
Ilyenkor fontos kérdés, hogy a félbehagyott történet vajon nem teszi-e hiányossá a dramaturgiát? Mit fogunk még évekig csinálni, amíg a történet második fele megérkezik? Nem vész-e el azok érdeklődése, akik most először, Villeneuve jóvoltából találkoztak a Dűne történetével?
Én az optimistákkal azt remélem, hogy inkább valami olyasmi történik majd, ami 2001-ben a Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetsége idején történt.
Aki nem bírja, majd legfeljebb leveszi a polcról, leporolja Frank Herbert klasszikusát és elolvassa.
Vagy elolvassa újra.
itt tudod támogatni az oldalunkat
Érdemes elolvasni
Egy halálos táncot járó csillagpár a közelünkben fog felrobbanni
Furcsa, római kori temetkezést találtak Dunavecsén
Minden kék szemű ember ugyanazon őstől származik
Ezt a csodálatos magyar helyszínt a világ egyik legszebbjének választották
Egy most felfedezett kvarkpár az univerzum kezdetéről árulkodik
Az ukrán külügyminiszter szerint egyértelmű, hogy Oroszország meg akarja támadni egész Európát